Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

(Mivel nem olvastam végig, a fülszöveget rakom be.)

Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért. Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát. Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?

 

Az alapötlet jó, mármint hogy a sápadtak az elveszett életük miatt gyűlölik az embereket. A váltott szemszög jó volt, sok dolgot ismerhettünk eg belőle. Az akciójelenetek ténylg izgalmasak, és a főhős sem unszimpatikus. Akkor miért nem ugrálok még a lelkesedéstől?

Az elején a történet megfogott, érdeklődve figyeltem a történet alakulását. A szerelmi szál is jól alakult, egyre jobban épült meg a világ, de aztán eljött az a pont, amikor rájöttem, hogy nekem nincs hangulatom ehhez. Már nem is érdekelt, mi lesz, és bármennyire is próbáltam szeretni, valahogyan nem fogott meg annyira, amennyire kellett volna neki.

 Azért adtam meg neki a négy csillagot, mert tudom, hogy ez egy jó könyv, egyszerűen csak rosszkor talált meg engem. És bár örülök neki, hogy kishazánkban is kezdenek hódítani a disztópiák, szinte végig az az érzésem volt, hogy én ezt már rengetegszer láttam, csak egy kicsit több romantikával, társadalomkritikával vagy bármi más plusszal tálalva. Egyszerűen annyi jó disztópiát olvastam már, hogy ebben az ügyben nálam izsonyúan magasan van a léc. 

Őszintén szólva sajnálom, hogy ilyen kritikus hangulatban talált rám, ugyanis így képtelen voltam igazán élvezni. Annyi jó értékelés született róla, sokan ajánlják sok helyen, de nekem akkor sem tetszik.

Azért nem írok túl sok dolgot, mert igen, gyenge voltam, én bűnöm, nem olvastam végig. Próbáltam (képletesen) odabilincselni magam az íróasztalom elé, hogy mérpedig én ezt most kiolvasom, hiszen még egy fantasztikus történet is lehet belőle, de nem volt hozzá elég lelki erőm. Ha nem végzek ki teljesen egy könyvet, úgy érzem, nincs jogom teljes véleményt formálni róla. Mert lehet, hogy pont, miután félbehagyom, felpörög a cselekmény, sok minden jelentőséget kap, és ha elolvasom odáig, sokkal pozitívabban válhatunk el egymástól. 

 

Hmmm, nem is tudom. Egy csomót még nem ismertem meg, viszont az eddigiek körül talán Ruben a legszimpatikusabb.

 

Azoknak, akik nincsenek olyan kritikus hangulatban, mint én, és képesek élvezni. Nekem sajna nem jött össze.

 

Tudom, tudom, eléggé rövidre sikerült a kritika, és kicsit kusza is, de nem tehetek róla, ezt hagyta bennem a Pippa Kenn. Később talán újra nekifuok, hátha akkor jobban megy, de egyelőre nem. Most valami olyan kell, ami egy kicsit.... hát, nem is tudom, más.