Polly Shulman: Rajongás

Sziasztok! Úgy terveztem, hogy erről ma már nem írok bejegyzést, hizsen túl vagyok a másikon, és kicsit elterelődtek a gondolataim, de mégis megírom. Ez most nem lesz valami rendszerezett, és... aki nem olvasta, annak csak annyit, hogy olvassa el, és jöjjön vissza, mert innentől kezdve gigantikus:

 (Oké, a kép kicsi, de értitek a lényeget.)

Nem számítottam rá, hogy jó lesz. Sőt, hogy ilyen FANTASZTIKUS lesz! Ráadásul pont aktuális volt, ugyanis nemrég olvastam a "Büszkeség és balítélet"-et Jane Austentől. Tényleg hasonlítottak a konfliktusok.

Apropó, a konfliktus. Teljességgel átérezhető. Mert elég egy kis dolog, amit nem mondunk el, vagy esetleg nem tartunk fontosnak megemlíteni, és már jön is a lavina. Julie nem beszél Ashleigh-nek a "titokzatos idegen"-ről, az beleszeret, és máris itt van egy tökéletes, hosszú hónapokig elhúzódó szívfájdalom és keserűség. Pedig, mint azt ők meguk is megemlítik a Rómeó és Júlia kapcsán, nem kéne mást tenniük, mint BESZÉLGETNI. Az bizony sok mindent megoldana. Sajnos viszont nem beszélik meg időben a dolgokat, és Julie csak nagyon nehezen tud kimászni ebből a katyvaszból. (Előre is bocsánatot kérek a bejegyzés összevisszaságáért, csak úgy csaponganak a gondolataim.)

Kedvenc jelenetet nem tudnék választani, ugyanis az egész tele van aranyosabbnál aranyosabb, kínosabbnál kínosabb és romantikusnál romantikusabb szituáviókkal. És Parr... ó, Parr. 

A borító is nagyon szép.

Ash és Julie kapcsolatát az elején erőltetettnek és egyoldalúnak találtam, amiből mielőbb ki kéne lépni. Viszont ahogy olvastam, úgy változott meg gyökerestől a véleményem. Tényleg hűségesek egymáshoz, jól tudnak beszélgetni, és soha nem hagyják cserben a másikat.

Külön tetszettek a végén a kérdések, tényleg sokat lehetett rajtuk gondolkozni, főleg azon, hogyan lehetne jobb főhősünk kapcsolata Amy-vel, vagyis az EK-val.

A fejezetek elején lévő összefoglaló viszont nem igazán nyerte el a tetszésemet, bár a végére azt is megkedveltem. Egyébként a könyv úgy négy-öt hajszálnyira van attól hogy kedvenccé avassam, de nagyon fontos négy-öt hajszál. Azok a hajszálak hagynak bennem mélyebb nyomot. Oké, visszaolvastam ezt a mondatot, és könnyesen kezdtem el röhögni. Mi van ma velem???

Ja, és még valami. Ez a könyv vicces. Több helyen is hangosan nevettem, és a végén, amikor láttam, milyen kevés van már csak hátra, azt hajtogattam, hogy NE! NEM AKAROm, HOGY VÉGE LEGYEN! De vége lett, és egy szép olvasásélményt hagyott bennem.:)

E M