Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Ez... ez a könyv.... nem tudom. Bármennyire keresem is, nem találom azokat a szavakat, amikkel körül lehetne ezt írni. Nem hittem volna, hogy olyan sok izgalmas, de közepes mű után pont ez fog beszélni hozzám. Beszélni, és olyan dolgokat mondani az emberi jellemről, amit semmi más nem tudott eddig. Ez tényleg egy mási világ, szinte úgy éreztem, mintha nem is emberek lennének a szereplők. Furcsa volt olyan szituációkba beleélnem magam, ahol a réztvevők kötelességszerűen beszélgetnek. Hogy az udvariasság címszó alatt annyi mindent színleltünk, és ez valahogyan csak még érdekesebbé teszi az egészet. És eközött a sok hamis mosoly és kedves szavak mögött mégis van pár ember, akik tényleg szeretik egymást, ami a történet folyamán, ahogy haladunk előre egyre ritkább. És most még csak a századrészét sem írhattam le annak a sok gondolatnak, ami felvetődött bennem.

Tudom, tudom. Nem volt bevezetés, nem volt történet-összefoglaló, és ezért bocsánatot is kérek. Nincs lelki erőm beszúrni egy borítót, és amúgy sem tudnék választani. (Látjátok? Most nagyon szépen és költőien megfogalmaztm, hogy lusta vagyok.) Na jó, össze kéne szednem magamat, és összehozni egy értelmezhető bejegyzést.

A filmet már régóta ismerem és szeretem, így a történet nem volt újdonság. Nem tudnám eldönteni, hogy ez jó, vagy éppenséggel rossz hatást gyakorolt az élményre. Egyrészt már vártam a kedvenc részeimet, és ez segített túllendülnöm a közepe felé beálló unalomon, ami amúgy sem tartott túl sokáig. Másrészt viszont elmaradt az újdonság izgalma, de összeségében nem bánom, hogy így alakult.

Öszintén... ez már nagyon kellett. Mostanában szinte csak YA könyveket olvasok, amivel alapjáratban véve nincs is semmi gond, de már hiányzott egy igazi megható, lehengerlő, csodálatra késztető élmény. Valami, ami mélyen belém tud szívódni, és nem csak szimplán akciódús. A Büszkeség és Balítélet bizonyult a tökéletes választásnak. Talán kevésbé kerültem volna a hatása alá, ha máskor olvasom, de nem így alakult, és ezért hálás is vagyok.

A stílus megkapó, a párbeszédek az én ízlésemnek néha kissé elnyújtottak, de az esetek többségében mégis gördülékenyek és elgondolkoztatóak. Furcsa belegondolni, hogy alig száz vagy kevesebb éve még tényleg így beszéltek az emberek.

A legjobban mégis a Bennet családra figyeltem fel. Először látjuk őket, és úgy tűnik, hogy ez egy tökéletes, kissé mókás família. SPOILER Aztán kicsit jobban betekntést nyerünk az életükbe, és hirtelen már egész másképp vélekedünk róluk. A végére mégis megszeretjük őket, és a végső tanulságként számomra csak az maradt meg, hogy senki sem tökéletes, de azért vannak jó emberek, méghozzá nem is olyan kevesen. SPOILER VÉGE

Viszont amiért igazán megérte elolvasni, az Eliza és Mr. Darcy szerelme. Nem az a rögtön lángra kapó, tüzes vonzalom, mint amiről bárhol máshol olvashatunk. Ez lassaban indul, kitartó, és a karaktereknek nagyon sokat kell fejlődniük, hogy megtalálhassák a saját boldogságukat. És Mr. Darcy...

Jaj. Ez így visszaolvasva iszonyúan nyálas. Azt hiszem, legközelebb várok egy félórát, mielőtt elkezdek értékeléseket írogatni.:)

Azt hiszem, új kedvenc született, olyan, amit bármikor újra tudnék olvasni, ha olyan hangulatba kerülök.

Bocsánatot kérek a képek és a rendezettség hiányáért, talán holnap ánézem, és helyre pofozom valahogy. Addig is: ha szereted a történelmi romatikusokat, ez a te könyved, úgyhogy nem is értem, miért vagy még itt. Irány a könyvtár!

E M